Rónaszéki Linda

Magamról

Azzal kezdem, hogy menthetetlenül vonzódom a mesékhez.
Szívesen kóborlok bennük.
Nekem teljesen valódinak tűnnek.
Olyan ez, mint egy színes kert.
Ha rokonlelkeket keresnél, mint ha hasonló alakú virágokat gyűjtenél.
Kertemben csendes szemlélődők találkoznak egymással.
Ők az Álmodozók. Az ösvényen járók.
Lassúbb “mulatság” ez – mint irányzatokhoz idomulni – de apadhatatlan tevékenység: önmagunk beutazása.
Sétáimkor mellém ül Gulácsy reneszánsz lovag képében, karon fog Csáth Géza egyik varázslója,
miközben ránk nevet megannyi bosch-i keveréklény.
Ha nem festek, mesét írok. Emlékezem.
Vagy az eget kémlelem. A felhők játékos vándorlását, a bennük kirajzolódó ismerős arcokat.
Majd engedem: hadd áramoljon át rajtam a fény.



Munkáimról

Egyszerre érdekel a felszín és a mögöttes látvány.
“Kutasat” játszom.
Minden színes dolog felülete elragadtat. Majd a mélyükben felsejlő másik világot keresem. Alászállok ilyenkor.
Lenyomatot veszek a természet formáiról, felületeiről. Máskor testem részleteiről.
Útjára engedek néha egy színfoltot.
Aztán elnézem a foltok körvonalait, a résekben megbúvó lényeket és “kiszabadítom” szótlanságukból. Nem teszek mást, mint óvatosan kisegítem őket a papírból.
S hogy némely alak/zat/ok újból is felbukkannak,
nos az elsőre véletlen, másodjára már jelképes lehet.
Mint minden szimbolikus gondolkodásunkban.