Rónaszéki Linda
Rónaszéki Linda: Mese a zoknis fiókból

Rónaszéki Lindának (31) a napokban megjelent egy mesekönyve. Első könyv, aminek szövegét ő írta, és ő festette, kézműves igénnyel, az illusztrációkat is. Mese a zoknis fiókból.
Tovább...

Mindannyian ismerjük a mosógépek ötödik dimenzióját, ami a zokni párok egyik felét egyszerűen elnyeli, és soha többé nem adja vissza. Rónaszéki Linda meséjében azonban egymásra találásról van szó. A színhely egy komód, amelynek felső fiókjában lakik Zokni úrfi, az alsó fiókjában pedig Harisnyás kisasszony, akik a kalandos mese végén találkoznak. A képek eredeti akvarelljeivel a könyvbemutatón találkozunk majd. A rendhagyó kiállításon a Művészetek Háza Szalonját gyerekszobának rendezik be, Linda addigra megvarrja a mese szereplőit.

Színes, kerek, teremtett világ az övé, a képzelet pillangószárnyai repítik a gyermek- és a felnőtt olvasót. Ösztönösnek hat, miközben nagyon is tudatosan épített fantáziabirodalom, benne az álmok, vágyak szimbolikus formákban és tartalmakban sűrűsödnek.

A meseszerűség Linda környezetében is tükröződik: lakásának stílusa mintha egyéniségének kiterjesztése volna. Színekből, hangulatokból, anyagokból komponált harmóniák, barátságos bútorok, a nagy ablakon árad be a napfény, előtte a festőállvány.

- 15 éves koromból van egy naplórészlet, ahol már leírtam azt a kívánságomat, hogy saját műteremlakásom legyen. Az otthonteremtés nagyon fontos volt. Huszonéves koromban költöztem el a szüleimtől, 2004 óta építgetem ezt a környezetet. Az utóbbi időben lett ennyire ilyen.

Linda a sokéves magányt, a házasságot is próbálta. Jelenleg egyedül él, de kapcsolatban.

- Az egyedül élésben a vasárnapok a legnehezebbek. Rossz hazajönni egy sötét, üres lakásba. Sok mindennel meg lehet birkózni egyedül is. A vasárnap kuckózós nap, általában filmeket nézek. Szeretném, ha valakivel együtt nézhetnék filmeket, gyapjú zokniban. Szeretnék valakivel együtt ébredni, közösen főzni, ebédelni, sziesztázni. Hétköznapi dolgokra vágyom. Az alkotó munka egyszemélyes. Kell az a tudat, hogy egyedül vagyok. Olyan társat képzelek magamnak, aki maga is alkot, mondjuk ír. És időnként találkozunk a lakás különböző tereiben. Akkor tudom, hogy minden rendben van, ha megy a festés, mert akkor a másik engem emel. Nem áll tőlem messze a család gondolata, szeretném, ha lenne gyerekem, egy. De ez olyan emberrel működhet, aki hagy festeni, varrni is, örül, ha sütit sütök, respektálja, hogy tanítok, fotózok…

Most úgy tűnik, Linda megtalálta, amit keresett. A mesekönyvében benne van a gyermek utáni vágy, saját gyermeksége, minthogy tanárként gyerekek között él, s miattuk is kicsit jó gyerek maradni belül. De a Mese a zoknis fiókból úgy is nézhető, mint egy szerelmes könyv. Mert azokat az alapképeket is megfesti, ahogy egy fiú kézen fog egy lányt (te vagy a zöld szempár az álmomból). A könyv ajándék jellegű, óvodás kortól ajánlott.

- Berendezkedtem arra, hogy az a sorsom, hogy festeni fogok, és örömet szerzek a gyerekeknek, tanítom őket. De közben nyitott maradtam. Komolyan, mélyen hittem, hogy egyszer majd… És így lett. A szerelem akkor lesz a miénk, ha lemondunk róla. Akkor jön. De bármivel is így van. Bármivel, ami a vágyunk. Nem kell akarni.

Merklin Tímea
vasnepe.hu

Köldökgombok – Rónaszéki Linda munkáiról

A fiatal művésznő, aki mellékesen a szombathelyi Bolyai iskola tanára is, teljesen szuverén képi világgal áll előttünk.

“Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára”- vallja Rónaszéki Voltaire szavaival, és nem tagadja, hogy ő a nyughatatlan típusba tartozik. Számos idézetet citál Cézanne-tól Itten-ig, melyek egyaránt a szín primátusát hirdetik. “Engem a szerelem formál, erősít, szabadítja fel a bennem lakozó színeket” – mondja.
Tovább...

Munkáit a legbensőbb érzelmek irányítják. Rodinnel együtt hisz a szemlélődésben és az álmodozásban, akár Corot. Rónaszéki Linda már korábban is ismert volt akvarelljeiről és kiváló olajtanulmányairól, most azonban egy teljesen intim, bensőséges, izgalmas stílussal áll előttünk. A festmények az első pillanatban nonfiguratívnak tűnnek, azonban alaposabb szemlélésükkor figurák tömegére lelünk, valóságos kis mikrokozmosz tárul fel: arcok, állatkák, tündérek.

Az alkotó feltesz néhány színfoltot és utána egy gyermek kíváncsiságával keresi a bennük rejlő “figurákat”, melyeket aztán kidolgoz. A kész képeket megérzés vagy tudatos választás szerint sorozatokba rendezi, mint “Testrészek”, “Csillagjegyek”, “Égen-földön” stb. E művészet tökéletes naplója egy álmodozó, fiatal nőnek, s a kis méretek remekül közvetítik azt az intimitást, amint a képeket nem állványon, rajzasztalon, hanem gyakran az ágyon heverészve festi. Alkotás és alkotómód tökéletes harmóniája.

Egyáltalán, nem biztos, hogy szerencsés lenne műveinek nagyobb, a ma divatos méretekbe való áttétele, hiszen sem technikailag, sem a mondanivaló szempontjából nem jelentene ez más előnyt, mint a figurák könnyebb észrevehetőségét – de a varázs is alábbhagyna. Zavartalanul élvezhetjük a fehér papíron lágyan egymásba omló, majd hirtelen lezáruló színakkordokat.

A kezdeti, terjedelmesebb, tapogatózó kísérletek után az újabb kompozíciók redukáltabb, tisztultabb, lényegesen magabiztosabb hatást keltenek. Férfialakokról készült sorozata, későbbi “köldökgombjai”, de asztrologikus kompozíciói is már ebben a szellemben születtek. Számos lapján valóban pajzán, de lírai erotika bujkál. (”Leszek az angyalod”, “Hát”, “Fenék-sorozat” stb.)

Nem véletlen, hogy József Attila életművéből is elsősorban a szerelmi líra iránt fogékony. Hiszen tudjuk, hogy a költő milyen vadul s reménytelenül vágyta az elérhetetlen, tökéletes, testi-lelki harmóniát, s kereste azt egész, tragikusan rövid életén át. Művésznőnk valójában – mivel a reprodukciók nem színesek, érdemesnek tartom megjegyezni – lilás tónusokba rendezte az egész József Attila-sorozatot. Nem tudhatom, hogy tudatosan tette-e; de a lilát sokan a magány színének tartják. Az illusztrációk a „köldökgombok” esetében már megismert világ egy variánsát nyújtják. Képi rendszerük rendkívül egységes tehát, azonban a vershez való viszonyuk más és más: találkozunk a költeményből ismert motívumnak egészen konkrét megjelenítésével is. Ilyen például a „Gyermekszemű élettavon”gyönyörű, szinte naturálisan ható szem-motívuma (De gyakori ez Odilon Redonnál!), míg az „Április 11.” esetében a kép viszonya a szöveghez már korántsem ennyire egyértelmű. Ilyenkor a szemlélő számára izgalmas kihívást jelent a vers és a kép egymásra vonatkoztatása. Az, hogy mennyire szerencsés ez a képi világ lírai művek esetében, talán a „Ha nem szorítsz…” illusztrációjának két, eltérő színű, összekapaszkodó foltból születő figurája bizonyítja. A konkrétum és fikció között lebegő alkotómód remekül kapcsolódik a vershez. Mindezekhez közel állnak a testnyomatok, amelyeknél közvetlenebb alkotásmód nehezen képzelhető el. Tenyerének, ujjainak lenyomatai, lélekvonalai. Heves kifejezésvágy és közvetlenség nyilatkozik meg így.

Nem csoda, hogy a művész, aki ekkora teret hagy alkotásaiban a „véletlennek”, felfedezte a felhők világát is. Az állandóan áramló, újra- és újrarétegeződő, majd egymásba olvadó víztömeg „képek” sorát szüli. Egyszer nagy, alföldi festőnknek, Tornyai Jánosnak mondta egy fiatal pásztor, hogy ha ő ecsetet venne a kezébe, akkor csak felhőket festene…

Talán nem véletlen, hogy Pilinszky János versének illusztrációján feltűnik a korábbi, „köldökgombok” szimbolikájából ismert, üveggolyószerű motívum, ami Rónaszékinél a boldogság jelképe. Máskor a felhő létrává, afféle Jákob lajtorjájává lesz, amin át talán egy boldogabb létbe (Paradicsomba) visz az út? A „Védekező felhőfoszlány” esetében pedig mintha az ellenkező irányba vezetne a létra… Menny és pokol felhőkben elbeszélve.

Feltétlenül felmerül a kérdés, hogy hová sorolhatnánk ezt a látásmódot a stílusok, izmusok tömegében? Kevéssé szeretem a kategorizálást, azonban összességében Rónaszéki Linda művészete látszólagos ösztönösségével a Paul Klee-, Miro-féle szürrealizmushoz is közel áll, akárcsak a poszt szentendreiség bizonyos reminiszcenciáihoz. Azonban ez a rokonság nem tudatos választás eredménye, mint az sok idősebb kortárs esetében megfigyelhető, inkább lelki rokonságról lehet szó. Egészen más a helyzet a szürrealizmus egyik előzményéhez, a szimbolizmushoz való viszony esetében. Rónaszéki Linda világa lelkiségében sokkal közelebb áll kedvenceinek, pl. Gulácsynak, vagy Klimtnek idealizmusához, mint a szürrealizmus néha-néha előkacsintó dadaisztikus szarkazmusához. A tudatos jelképek, amik számos alkotásán visszatérően szerepelnek, mint az üveggolyó, mely kerekségével, színességével a boldogság szimbóluma, inkább az egykori szimbolistákra emlékeztetnek. A “Nyújtózkodó” is egy ilyen golyóbist szeretne elérni: nem más ő, mint az alkotó, a boldogság Szent Gráljának keresője.

Torjay Valter
festőművész, művészettörténész
Életünk, 2010 / 4

Titokjáték – Rónaszéki Linda munkáiról

Hogy mitől művész a művész, aligha megválaszolható, minthogy a „művész” és a művészet” fogalmai meglehetősen bizonytalanok. A szó ráadásul többféle értelemben is használatos: az alkotó tevékenységet végző, az „életművész”, a „szakmájának művésze” egyaránt beletartoznak a fogalomkörbe – ezért, ha válaszfélét akarunk adni a kérdésre, a sokféle fogalom közös nevezőjét kellene keresnünk, azt a valamit, amiről azt hihetjük (legalábbis egy pillanatra, hogy aztán újra elbizonytalanodjunk), valóban alkalmas bizonyos „kvázidefiníció” megalkotásához.
Tovább...

A kérdés Rónaszéki Linda alkotásai kapcsán fogalmazódik meg: hiszen „nem történik semmi” a munkáin/munkáiban: akvarelljei hétköznapi látványok rögzítéséből fakadnak, s a hétköznapi indul be az alkotásokban. Az alkotó körülnéz, színeket érzékel, formákat sejt – mindenben, ami körülveszi. Egy égen úszó felhőfoszlány, egy kéz lenyomata, egy körkörös, furcsa forma színeket kap, színeket ébreszt s alakokat rajzol.

A művészet ebben az értelemben tehát látásmód: a művész pedig az, aki meglát és felerősít – azokat a látványokat, amik mindannyiunk számára adottak. De nem csak meglát, hanem meg is mutat: a láthatóban rejlő láthatatlan titkok kibontására szegődik akkor, amikor egy felhőfoszlányba úszó leányarcot lát, vagy amikor például Köldökgombok szín és forma szétválaszthatatlan kölcsönhatásáról mesélnek.

Ez az, amire csak a művész képes? Aligha – mondhatnánk – hiszen sokunknak (nem művészeknek) vannak pillanataink, amikor megszólalnak körülöttünk színek és formák, amikor egy festékfolt, egy tárgy furcsa lenyomata asszociációkat ébreszt: aztán megyünk is tovább, a ráismerés picike örömével.

Rónaszéki Linda művei ezeknek a pillanatcsodáknak a megőrzői. Annak a pillanatnyi boldogságnak rögzítői, amikor egy-egy másodpercre titkok tárulnak fel a látványban – Rónaszéki e titkok látójaként, e titkok tudójaként hozza létre a munkáit. A szimbolistákat idéző titkok és titokfejtések ezek: annak tudatában, hogy csak a titok a biztos, annak végleges megfejtése nem. A művész, a műalkotás dolga mindössze annyi, hogy jelezze a titkok létét, a dolgok rejtélyes összekapcsolódásának titokzatosságát, azt, hogy minden ott van mindenben, vagyis a világ a maga széttartó sokféleségében mégiscsak egy és egész: a művész, a műalkotás pedig azokat a pillanatokat ragadja meg, amikor egy-egy kis titok felsejlik az addig magától értetődőben, amikor az összefüggések hálójának vékonyka szála egy pillanatra láthatóvá válik.

Fentiekből fakad Rónaszéki világának intimitása és vállalt szubjektivitása. A meglesett titkok ugyanis csak az övéi, a saját felfejtett titkai. A véletlenszerűbe belelátott formák, alakok sajátok: hogy is lehetne a titkoknak más, végleges, mindenkire érvényes megfejtését adni? A titkok/összefüggések megsejtése pillanat csupán: de Rónaszéki nem engedi, hogy a pillanat csak pillanat maradjon: munkái megragadják, majd továbbgondolják a pillanatot, s kitágítják azt. A pillanatnyi látvány (mondtuk: egy különös, színes folt, egy úszó felhő) papírra kerül, s új életbe kezd: közegét megváltoztatva újabb titkokat sejtet. Rónaszéki munkáinak ebben áll a varázsa: ahogy a saját látványok, a saját, intim, titokleső pillanatok lenyomatai újra felkínálják magukat, s további titkok keresésére ösztönöznek. Sajátos viszonyt eredményez ez alkotás és befogadó közt: a műalkotás intimitása, ilyen értelmű zártsága valójában nyit – arra ösztönöz, hogy a befogadó tegye hozzá saját látványait és megérzéseit.

Játék ez, persze, mi lenne más. Játék formával, színnel, sajáttal és közössel, s tudjuk, a játék komoly dolog… Igazán jól játszani csak úgy lehet, ha képesek vagyunk magunkat alárendelni a játéknak. Ha elfogadjuk például, hogy a játéknak úgy is részesei vagyunk, hogy az, amivel játszunk, szintén játszik – velünk. A szín és a forma, az azokat összekötő/kapcsoló titkok megleshetők – de a szín és a forma is figyel: ránk, néző-befogadóra, arra, hogy miféle saját titkainkat látjuk bele, hogyan válik sajátunkká a látvány, hogyan lesz a mi „magánügyünkké” a Rónaszéki-kép intim világa.

S már rég nem csak képről beszélünk, hanem akár kis akvarellekben fogalmazódó esszéről. Esszéről, amely színeken és formákon keresztül mesél képzeletről és valóságról, s mint esszé gondolkozik és gondolkoztat sok minden másról, magunkról és másokról, az igazán fontos dolgokról. S mindezt úgy, hogy játszik a látvánnyal, a formával, véletlenszerűvel – meg a képek szemlélőivel, s a játék révén olyan tartalmakhoz juttat, amelyek valamiféle racionális, tudós okoskodás révén nem hozzáférhetők.

S ez az, ami különösen vonzóvá teszi Rónaszéki Linda munkáinak világát. Az, ahogy az alkotó mintegy alárendeli magát alkotásának, s hagyja, hogy az is játsszon vele, az is alakítsa őt, hogy aztán kép és alkotó közös játéka/munkája játszhasson tovább: mindenkivel, aki elmerül a képek mikrovilágában.

Bokányi Péter
Kepiras.com

A boldogságot keresve

A Hevesi Sándor Általános Iskola galériájában üdeséggel teli képekkel várja az érdeklődőket
Rónaszéki Linda Üveggolyó című kiállítása.

Civilként egy szombathelyi alapfokú művészeti iskola rajz- és művészettörténet-tanára a fiatal művésznő, akinek kolorisztikus törekvéseit a legbensőbb érzelmek irányítják, felszabadítva a benne lakozó színeket.

Iskolagalériában még nem volt kiállításom, de itt olyan csodálatos a légkör, hogy már tudom: szeretnék
máskor is hasonló helyen kiállítani
– mondta Rónaszéki Linda, akinek február 29-ig látogatható tárlata megpróbál keresztmetszetet adni az eddigi munkáiról.
Tovább...

Alázattal kell hozzáállnunk a festészethez, s nem szabad elfeledkezni azokról az elődökről, akik igazán értették a mesterség minden csínját-bínját, a festékek előállításától kezdve az alapozáson át a feszítésig.
Rónaszéki Linda csendéletei félbehagyott étkezések pillanatai, portréi pedig leginkább a szimbolizmushoz köthetők, ugyanakkor expresszívebb színekkel megfestettek, miáltal alkotójuk semmilyen stílushoz nem sorolná azokat.
A művésznő sokoldalúságát bizonyítják a rézkarc, illetve aquatinta technikával készült, apró méretű sorozatok.

A hét erény régebben csak nőalakokkal lett illusztrálva, én megpróbáltam férfi aktokból kiindulva elkészíteni – mosolygott Linda, aki a hűséget, a játékosságot és az ábrándozást is az erények közé sorolja.
A Hevesi iskolagalériában még láthatók az akvarellel, illetve tussal készített galambrajzai (melyek szép lassan átalakulnak más állatokká), továbbá azok a grafikái, amiket pittkrétával, valójában egy vonallal körbehatárolva alkotott. Ezek az úgynevezett egyvonalas mozdulatrajzok, modell alapján, pár perc alatt kreálva.

Linda akvarelljei két csoportra oszthatók: vannak helyszíneken készített apró tájképek (angol akvarellek), melyeket elővázolás nélkül, fehér tempera használatát mellőzve, frissen festett, illetve a „köldökgombok” sorozat, általában centrális körökben elfolyatott, ösztönös színfoltokként festve. Aztán később tudatosan folyatta el a színfoltokat, melyekbe hosszas szemlélődés után belelátott állatokat, embereket, manókat és tündéreket, s azokat ecsettel kibontotta.

Kelemen Valéria,
Zalai Hírlap
2008. február 21.

Rónaszéki Linda: Köldökgombok c. akvarellsorozatáról

A fiatal művésznő, aki mellékesen a szombathelyi Bólyai iskola tanára is, művészi munkásságának fordulópontjára érkezett. Első ízben áll elénk teljesen szuverén képi világgal.
“Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára.”- vallja Rónaszéki Voltaire szavaival és nem tagadja, hogy ő a nyughatatlan típusba tartozik. Számos idézetet citál nekem Cézannetól Ittenig, melyek egyaránt a szín primátusát hirdetik. De nem véletlen ez, hisz Linda festő.
“Engem a szerelem formál, erősít, szabadítja fel a bennem lakozó színeket.” - mondja. Mindebből azonnal kiderül, hogy kolorisztikus törekvéseit a legbensőbb érzelmek irányítják. Rodinnel együtt hisz a szemlélődésben és az álmodozásban. Természetesen azonban a kemény munkában is, mert művészi és pedagógusi működésében eddig is rengeteg akadályt kellett legyőznie, az élet semmit nem adott számára ingyen.
Tovább...

Rónaszéki Linda már korábban is ismert volt akvarelljeiről és kiváló olajtanulmányairól, most azonban egy teljesen intim, bensőséges, izgalmas stílus kifejlesztésén dolgozik. Mindez az első pillanatban nonfiguratívnak tűnik, azonban alaposabb megszemléléskor figurák tömegére lelünk, valóságos kis mikrokozmosz tárul fel előttünk: arcok, alakok, állatkák. Linda feltesz néhány színfoltot és utána egy gyermek kíváncsiságával keresi a bennük rejlő “figurákat”, melyeket ki is dolgoz. A kész képeket, megérzés, vagy tudatos választás szerint sorozatokba rendezi, mint “Testrészek”, “Csillagjegyek”, “Égen-földön” stb.
E művészet tökéletes naplója egy álmodozó, fiatal nőnek, s a kis méretek remekül közvetítik azt az intimitást, hogy a képeket nem állványon, rajzasztalon, hanem az ágyon heverészve festi! Egyáltalán, nem biztos, hogy szerencsés lenne ennek a művészetnek nagyobb, a ma divatos méretekbe való áttétele, hiszen sem technikailag, sem a mondanivaló szempontjából nem rejtene ez más előnyt, mint a figurák könnyebb észrevehetőségét – de a varázs is lényegesen alábbhagyna. Így zavartalanul élvezhetjük a fehér papíron lágyan egymásba omló, majd hirtelen lezáruló színakkordokat, főleg a zöldeket, melyekben Rónaszéki érezhetően a legjobbat nyújtja. A kezdeti, terjedelmesebb, tapogatózó kísérletek után az újabb kompozíciók redukáltabb, tisztultabb, lényegesen magabiztosabb hatást keltenek. Férfialakokról készült sorozata, legújabb “köldökgombjai”, de asztrológikus kompozíciói is már ebben a szellemben születtek. Számos lapján valóban pajzán, de lírai erotika bujkál. (”Leszek az angyalod”, “Hát”, “Fenék-sorozat” stb.) Feltétlenül felmerül a kérdés, hogy hová sorolhatnánk ezt a látásmódot a stílusok, izmusok tömegében? Jómagam kevéssé szeretem a kategorizálást, azonban összességében Linda művészete látszólagos ösztönösségével a Paul Klee, Miro-féle szürrealizmushoz is közel áll, akárcsak a poszt-szentendreiség bizonyos reminiszcenciáihoz. Véleményem szerint azonban ez a rokonság nem tudatos választás eredménye, mint azt sok idősebb kortárs esetében megfigyelhetjük, inkább lelki rokonságról lehet szó. Egészen más azonban a helyzet a szürrealizmus egyik előzményéhez, a szimbolizmushoz való viszony esetében. Rónaszéki Linda világa ui. lelkiségében sokkal közelebb áll kedvenceinek, pl. Gulácsynak, vagy Klimtnek idealizmusához, mint a szürrealizmus néha-néha előkacsintó dadaisztikus szarkazmusához. Olyan tudatos jelképek, melyek számos alkotásán visszatérően szerepelnek, mint az üveggolyó, mely kerekségével, színességével a boldogság jelképe, inkább az egykori szimbolistákra emlékeztet. A “Nyújtózkodó” is egy ilyen golyóbist szeretne elérni: nem más ő, mint az alkotó, a boldogság Szent Gráljának keresője.

Rónaszéki Linda fiatal, feminin üdeséggel teli képei mellé nem véletlenül szólt a híres “Amelie” c. francia film zenéje, hiszen bizonyos értelemben a művésznő szinte egy festővé vált Amelie Poulain.

Torjay Valter
festőművész, művészettörténész

(Elhangzott a Berzsenyi Dániel Könyvtárban 2006. június 12-től 30-ig látható kiállítás megnyitóján. )